Még nemrégiben is közhelyszámba ment autós körökben, hogy micsoda befektetés tud lenni egy-egy, a maga korában átlagosnak gondolt autóból is. Sokan fátyolos szemmel emlegettek néhány elég közönséges szocialista típust, főleg Ladákat, Trabantokat, sőt Simsonokat, persze néhány nemzetközi klasszikus mellett, mint a sportosabb BMW-k, Porschék, Alfák, Toyoták. Egy idő után minden asztalnál előkerül egy történet valakiről, aki vett valami lelakott vackot, kipofozta, és néhány év múlva egy vagyonért tudta eladni. Bár ilyen esetek persze előfordulnak, azért az alábbiakban inkább kiábrándító dolgokat fogunk mondani, úgyhogy ha valaki már elhatározta, hogy beleugrik az old- vagy youngtimer businessbe, gyorsan hagyja abba az Automeister szervizhálózat mostani cikkének olvasását.
Kezdjük ott, hogy az autó a világ egyik legrosszabb befektetése. Öt év alatt a felét se éri az új árának. Ha olyan márka, aminek nincs presztízse, akkor még kevesebbet. Ha eleve luxusautó, akkor meg még kevesebbet. Ha villany, akkor az új árának a 60% is mehet a lecsóba, mire 5 éves lesz. Szóval a kocsi pénztemető, nagyjából mindenkinek.
Vannak ugyanakkor kivételek. Ha egyáltalán nem lehet autót kapni egy országban, mint nálunk a Merkur idején, akkor egy új autó ára nem zuhant, hanem megugrott azzal, hogy kihoztuk a telephelyről, de ilyesmire mostanában mi nem számítanánk.
A másik helyzet, ami nemrég még Magyarországon is abszolút jelen volt, hogy néhány év alatt annyira felmegy az új autók ára, illetve olyan magas az infláció, hogy az ötéves autót ugyanannyiért lehet eladni, amennyit újonnan kóstált. Például, ha valaki 2016-ban vett egy hétköznapi Renault Cliót mondjuk 3,5 millióért, 2024-ben, 8 évesen ugyanennyiért el tudta adni, átlagos állapotban. Csakhogy itt az értéktartás látszólagos, mert addigra ugyanaz a kocsi 7-8 millióba került újonnan, tehát az a pénz is pont a felét érte vásárlóértéken. Tény, hogy az értéktartás még így is jobb a korábban említettnél, mert bizonyos világpiaci trendek miatt a kocsik még az inflációnál is gyorsabban drágultak, ami felhúzta a használt piacot is, de ettől ez még nem lett befektetés.
A másik, amikor valaki olyan szerencsés kézzel nyúl bele egy típusba, hogy időközben felmegy az ára. Na, ez is olyan, mint a fehér holló. Aminek biztosan felmegy az ára, azok jellemzően eleve is a legdrágább modellek közé tartoztak. Nagy presztízsű kocsik csúcsváltozatai (néhány Porsche, BMW, Mercedes, Honda, ritka sportos Toyoták, Hondák, Ferrarik). Ráadásul azok, akik újonnan vesznek luxusautót, egyrészt tudják, mit vesznek, másrészt el is szokták adni, mert sokkal likvidebb jövedelemforrásaik vannak néhány vasdarabnál.
Az utolsó kalapban persze a veterános gyűjtők vannak, akik pontosan tudják, mit vesznek, van tapasztalatuk és tudásuk a nemzetközi piacokhoz és tőkéjük a kockázatos befektetésekhez. Egy Ferrari GTO vagy egy sirályszárnyas Mercedes SL nyilván nem nagy kockázat, csak egy GTO 50 millió körül futkos, és a Gullwingek sem mennek 1,5-2 millió alá – dollárban, nyilván.
Ha valaki mégis használt autókon akar meggazdagodni, az vagy menjen el autókereskedőnek, vagy kezdje óvatosabban. A 10-20 éves, keresett, rozsdamentes, szép belterű, felülmotorizált prémium- vagy sportosabb autók kevés kilométerrel például 10 év múlva lehetnek keresettek, és futhatnak jó áron. Jók még ebből a szempontból az analóg, sportosabb kocsik, mint a kézi váltós MX-5-ök, Celicák és társaik, de már egy MR-2nek is kezd ára lenni, a Civic Del Solnak szintén. Már most is sokat kérnek a Peugeot 205 GTI-kért, S2000-es Hondákért, Z4-es BMW-ért, de az annak idején semmire sem tartott, orrmotoros Porschék (924, 944) ára is kezd komoly lenni.
Csak persze ezekből kevés van, azok között még kevesebb a jó állapotú, gyári, rozsdamentes. Aztán meg tárolni kell még vagy 10 évet, mire pénzt hoz. Abban a 10 évben karbantartani, megóvni a rozsdától, helyet bérelni neki, vagy kerülgetni a garázsban, járatni stb. Ez mind idő, pénz, ami vagy visszajön, vagy nem, miközben az átlagembernek egyikből sincs annyi, hogy 10 éven át csak pazarolja, a szükséges piacismeretről és szakértelemről nem is beszélve. Persze vannak kivételek, de ők már nem olvassák ezt a cikket, mert nem tudunk nekik újat mondani.
Szóval kezdő gyűjtőknek csak annyit: ne csinálják. Ehhez túl szép az élet, meg rövid. Vegyenek egy kocsit, amit élvezetesnek találnak, használják, ahogy szeretik, aztán szabaduljanak meg tőle, és vegyenek egy másikat, vagy tartsák meg, de ne befektetésként, hanem autóként. Ha a kocsik beszélni tudnának, ők is ezt kérnék, mert erre születtek.