Ahogy bizonyára a mai kocsik is tök egyformának tűnnének 100 évvel későbbről nézve, ugyanúgy folynak egybe a 1920-as, ’30-as évek külső sárhányós autói. Az embernek a kortárs dolgokra van szeme, füle, mindene. A mai zenék „mind egyformák” a nem mai embereknek, ahogy sokaknak a klasszikus zenék is összefolynak. Mindez számunkra csak azért érdekes, mert nehéz elképzelni, hogy a korábbi századforduló autói ugyanúgy üzenetet hordoztak a kortársak számára, mint a mostaniak. És hogy mire gondolunk pontosan? Kiderül az Automeister szervizhálózat legújabb cikkéből.
Ha ma azt mondja valaki – és előre is elnézést kérünk a kifejezésekért –, hogy bunkó audis, paraszt BMW-s, kalapos skodás, céges Octavia, SUV-os anyu, zöld rendszámos batár, futárswift vagy lakótelepi békalámpás, a legtöbb autóvezető tudja, miről van szó, még ha szándékosan vagy sem, de épp bele is tartozhat az adott kategóriába. Mindezzel messze nem soroltuk fel az összes hazai sztereotip jelzőt, hiszen országunk termékeny talaj ezekhez. Ott vannak még a chippelt TDI passatosok, a Civic-es hülyegyerek, a nyakkendős pick-upos, a yarisos szőke és a cirkusz számtalan más fellépője.
Lényegében nincs olyan autókategória, amit a forgalomban hullámzó indulatok ne tudnának azonnal besorolni valamilyen rosszindulatú skatulyába. Ha az adott márkát vezető sofőr épp nem indexel, száguldozik, bénázik a parkolásnál, szabálytalanul áll meg stb., azzal azonnal erősíti az előítéletet, általában meg is kapja a „tipikus X” jelzőt. Ha viszont az előítéletekkel szemben kiemelkedően udvarias, irányjelzőt használ stb., azzal is erősíti az előítéletet, mondván, „nézd, megtalálta az indexet, biztos elfelejtette, melyik kocsiban ül”.
Egyébként naná, hogy minden országnak megvannak a saját előítéletei az egyes autóformákról vagy márkákról. Nyilván komolyan csak az ismeri ezeket, aki ott él és beszéli is a nyelvet, de azért van, ami idáig is eljut. Tipikus amerikai jelenségek a „pavement princess”, ami nagyjából aszfalthercegnőnek fordítható. Azokra az emelt, terepesített pick-upokra és nagy SUV-okra használják, amelyek még életükben nem láttak terepet, a név pedig független attól, hogy férfi vagy nő vezeti ezeket. Szintén amcsi jelenség a Jeep-lányok. Ők vagány, független csajok ‒ mindegy, hány évesek ‒, akik a lovat autóra cserélve tolják a forgalomban a vadóc, természetközeli, kicsit country imázsukat, lehetőleg telematricázott, nyitott Wranglerekkel.
A Prius-os vezetőket smug (önelégült) vagy treehugger (faölelő) gúnynévvel illetik, és annyira elterjedt, hogy pl. a South Park nevű, ismert animációs sorozat külön epizódot szentelt a jelenségnek. A hibrid hajtású kocsival járókat hívják hypermilernek is, mert némelyik nagyon óvatosan gyorsul, illetve hosszan kigurul a jobb fogyasztás érdekében, ezzel feltartva a forgalmat.
A hot hatch-et vagy Imprezát kergető fiatalokat már Európában is hívják vape bro-nak az elmaradhatatlan e-cigi miatt, míg pl. a Subaru Forestert vagy Outbacket használókat (Amerikában jóval gyakoribb a típus) erdei hipszternek, mert gyakran hegyeket járó értelmiségi (vagy sem) vezeti őket.
Szóval az előítélet együtt jött létre az autóval, de lefogadnánk, hogy már a hintókhoz is járt. A kérdés, hogy van-e mögötte valami? Persze némi pszichológiával meg lehet magyarázni, miért lesz némely növényevő családapából berserker, ha egyedül ül autóba. Ezt nevezik pl. egyéniségvesztésnek. Elveszti a kontrollkontextust, a kocsi elszigeteli a külvilágtól, és egyfajta hamis védelmet ad. Ráadásul a másik autó nem egy személy, hanem egy tárgy, így is beszélünk róla. Nem egy idióta egy Fordban, hanem egy idióta fordos, ami nagy különbség.
Nem segít az sem, hogy a többség a kocsiját a személyisége kiterjesztéseként kezeli. Ha szidják, személyesen sértődik meg, ha leszorítják, szinte testi sértésnek érzi. Ezért is vesznek bizonyos emberek bizonyos autókat. Nem a szükségleteiket fejezik ki, hanem a személyiségüket terjesztik ki általa.
Idehozhatnánk a szignálelméletet is. A feleslegesen nagy, erős stb. autó épp az értelmetlenségével üzen, mint a páva farka vagy a szarvasagancs. Rengeteg szempontból hátrány, de a tulaj még ezzel a hátránnyal is nyer, vagy versenyképes. A vastag nyak elbírja a nagy agancsot, a pénztárca meg a bármit, csak feltűnő legyen.
Kutatások szerint például a megkérdezett sofőrök 80-90 százaléka vallja, hogy jobban vezet az átlagnál. A jelenség statisztikai képtelensége nyilvánvaló, de pl. ez ad pszichés támaszt nemcsak a többi közlekedő lenézéséhez, de az előítéleteinkhez is. Ha én hibázom, millió külső okot sorolok fel azonnal: nem látszott a tábla, siettem, sütött a nap, vagy bármi egyéb, a lényeg, hogy a hiba egyébként nem jellemző rám, hanem a körülmények összjátéka okozta. A többség még azt is hozzáteszi, hogyha nem lenne ennyire jó sofőr, sokkal nagyobb baj is lehetett volna, de bravúrosan korrigált. Ezzel szemben, ha más hibázik, az csakis a vele született, állandó és elválaszthatatlan személyiségtorzulásából fakadhat: „tipikus, béna hétvégi vezető”, „kivagyi paraszt” és a többi. Ezt nevezik alapvető attribúciós hibának.
Hiába mindegy valakinek, hogy milyen kocsiban ül, mert csak a bevásárláshoz vagy rokonlátogatáshoz, napi ingázáshoz vette az autóját, akkor is a névjegyeként fogják értelmezni sokan. Ha más nem, az lesz a homlokára írva, hogy mindegy, miben ül, tehát nyilván a személyisége is ilyen szürke és jellegtelen, mert a racionális mint pozitív jelző fel sem vetődhet, ez egy ilyen sport. A kocsi meghatározza a társadalmi státuszt, árulkodik az anyagi lehetőségekről, óhatatlanul személyiségjegyeket kölcsönöz vagy tükröz a felhasználójáról akkor is, ha az illetőnek semmi köze ehhez a képhez. Nem egy embert ismerünk, aki megpróbált küzdeni ez ellen, és néhány hónapig vagy évig ő volt a legudvariasabb BMW-s az országban, de belefáradt a nem hízelgésnek szánt „nem gondoltam volna rólad, hogy ilyen kocsival jársz” jellegű mondatokba, és a következő autója egy Volvo lett, mert az előítéletek önmagukat is képesek erősíteni.