Előre szólunk, az Automeister szervizhálózat aktuális írásában megosztó – de annál fontosabb – témáról lesz szó. Van az úgy ugyanis, hogy felebarátunkat nem ajándékozta meg a teremtő vagy a genetika, a neveltetés stb. a megfelelő mozgáskoordinációval, magabiztossággal, reakcióidővel, lélekjelenléttel, akármivel, ami az autóvezetéshez valamennyire kellene. Gyerekként már biciklizni is nehezen tanult meg, az ördöglakat mindig kifog rajta és 15 év után is rejtély számára az okostelefon számtalan funkciója (ok, ez utóbbi néha nekünk is). Az ilyen emberek egy jó része soha nem szerez jogosítványt, mert vagy önkritikusan el sem kezdi a tanfolyamot ‒ „nem mennek nekem ezek a dolgok”, vagy begörcsöl az oktatók nem ritkán agresszív-gunyoros stílusától, és a 6. veszekedés után abbahagyja. Esetleg sokadszor sem megy át a vizsgán. Vagy szerez ugyan jogosítványt, de hideg verejték gurul le a hátán, akárhányszor vezetésre kerül a sor, és ha lehet, úgy szervezi, hogy ne kerüljön. Ha most valaki elsősorban hölgyekre asszociált, egyrészt szégyellje magát, másrészt nézzen utána, fogadja el, majd írja le kézzel 100x: „a nők átlagban biztonságosabban vezetnek, mint a férfiak.
Mert ez a fajta bizonytalanság messze nem női princípium. Számtalan férfi is így van vele, csak a társadalmi előítéletek velük kevésbé megbocsátóak, ezért mindent megtesznek, hogy ne derüljön ki mindez. Aztán némelyik ilyen embernek jön egy komolyabb változás az életében. Mondjuk a munkája vagy a családja miatt „kénytelen” autóval járni, rendszeresen vezetni. Vesz néhány plusz órát, de ez önmagában még nem adja meg a magabiztosságot. Rendszeresen szállít olyanokat, akiket szeret, ami még stresszesebbé teszi az egészet. Aztán idővel megszokja, és már nem szorong minden alkalommal, amikor autóba ül, de a vezetés számára soha nem lesz örömforrás. Az autó nem válik az ötödik végtagjává, nem érzi, évek múlva is 10 percig parkol háttal, párhuzamosan (de milyen hosszú egy ilyen 10 perc). A kézifékes indulás, ahol még van ilyen, megmarad számára az extremitás kategóriában. Mindig a legszélesebb, legtávolabbi parkolóhelyet választja, időnként, egy-egy bonyolultabb helyzetben inkább mindenkit elenged, mert nem tudja, kinek van elsőbbsége, és mindig 10 km/ó-val a megengedett sebesség alatt marad, akár élete végéig.
Vannak azonban egészen más emberek. Ők ügyesek, technikailag képzettek, vagy legalábbis nem alkalmatlanok. Erősek, magabiztosak, akár van is jogsijuk, amit elsőre, széles mosollyal abszolváltak. Mobilozás közben, egykerekű elektromossal bejárják a várost, vagy bármikor végigbringázzák a nagykörutat elengedett kézzel ‒ csak nem akarnak autót venni és vezetni. Erre millió okuk lehet: környezettudatosak, soha nem hagyják el Budapestet, rossz emlékeik vannak az autókról, értelmetlenül drágának tartják egy kocsi fenntartását az igényeikhez képest, sokat isznak (alkoholt, mármint). Esetleg csak egyszerűen nem kérnek abból a kétségtelen nyűgből, amit az autózás nap mint nap jelent, a másik oldalon pedig nem éreztek rá ennek örömeire és hozadékaira, mert számukra azok nem realizálódnak, nem fontosak, mert olyan helyen laknak, nem abban az élethelyzetben vannak stb.
Igen, sokan talán már ezen a ponton érzik a szakadékot. Az autósok nagyon nagy részének az autó léte, használata olyan evidencia, hogy hamarabb mondanak le az önálló lakhatásról, mint a saját kocsiról. Ebből a nézőpontból az, aki megtehetné, hogy autózik, de mégsem teszi, valódi ufónak tűnik. Pénze van, jogsija van, mégsem. A saját döntésük nyomán nem autózó emberekről is legalább olyan erős sztereotípiák élnek, mint néhány német prémiummárka tulajdonosairól, miközben a nem-autósok sokkal heterogénebbek, mint az autópályák önjelölt alfái.
Aki úgy dönt, hogy köszöni, nem kér a kocsikból, az lehetőleg hordjon kockás favágóinget vastagkeretes szemüveggel és nagy szakállal, igyon Hawaii Kona matcha lattét cukor nélkül, dupla habbal, és lehetőleg magyar létére dolgozzon kötetlenül egy pakisztáni IT-startup-nak Budapestről, norvég közvetítővel szerződve. A valóság ezzel szemben az, hogy a mikromobilitás és a car sharing korában (a tömegközlekedés bizonyos, jól használható vetületeit sem feledve) egyre kevesebb érv szól a saját autó mellett, főleg urbánus viszonyok között. A drága, büdös, veszélyes és pénztemető kocsik az egyre élhetetlenebb forgalomban hamar kiváltják a csömört, gyakran még mielőtt a kötődés kialakulhatna. Abszolút megértünk mindenkit, aki így dönt, sőt. Minél többen döntenek így, annál jobb lesz autózni a világban. Mert a szerelem, kérem, az egy furcsa dolog, és egészen biztos, hogy az úr- és hölgyvezetők több mint felét már elsősorban csak ez mozgatja. Minket is.
Illusztrációnk mesterséges intelligencia (ChatGPT) segítségével készült.